Hiányzik...

Talán a délelőtti emlékezéseknek köszönhető ez a dolog, vagy csak úgy bennem van. Azt hiszem, az utóbbi. Emlékezéseim szinte mindig vannak. Csak most leírtam. De emlékezni néha jó, néha fáj. Most éppen fáj. Fáj, hogy nincs velem, fáj, hogy nem hívhatom fel ha kérdezni szeretnék tőle valamit, fáj, hogy nem mehetek hozzá akármikor, mondjuk ha valami fáj. Mondjuk most. Régen valahogy kiépítettem magamban, mint egyfajta szabályrendszert, hogy nem hívhatom fel őt, nem kereshetem, mert nincs már velünk. Nem találom már meg. Nem ő fog válaszolni a telefonhívásomra. De nem mondhatom azt, hogy nem létezik ő. Itt él bennem. Ha a tükörbe nézek, őt látom félig-meddig, hiszen hasonlítok rá, legalábbis remélem. Szeretnék. Egy időben ki tudtam zárni a gondolataimból, egyfajta ösztönös reakció volt. Rosszul esik, tehát nem teszem. Nem tettem. Azt hittem, ez a megoldás. Aztán idővel rámrontott magányomban, társaságban, bárhol, ahol ért. Nem érdekelte, mikor és hol vagyok. Jött, magával ragadott, és elmerített az emlékekben. Olyan ez, mint mikor kimondottan jó kedved van, és megnézel egy kiválló, ámde szomorú drámát. Pedig az emlékeim nem szomorúak, cseppet sem. A szomorúakat talán majd akkorra hagyom, ha majd megerősödök. Most csak a szépek jönnek. Jönnek, és könnyeket csalnak a szemembe. És nem tudom elrejteni. Mégis, jó emlékezni. Jó, mert ilyenkor viszontlátom őt a gondolataimban. Néha elképzelem, milyen tanácsokat adna azokra a kérdéseimre, amit feltennék neki. Néha fel is teszem neki. Bárcsak megismétlődhetne egy olyan vasárnap délután, mikor egy fantasztikus ebéd után egy üveg bor társaságában megvitattuk az élet dolgait. Annyira egyezett a véleményünk. Nem emlészem olyanra, mikor nem helyeseltünk volna egymásnak. Legyen az politika, vallás vagy akármi, ami a közéletet vagy a privát szférát érintené. Sokat tanultam tőle, és talán ezért lettünk ilyen hasonlóak egymáshoz. És mivel sohasem volt testvérem, talán ő testesítette meg a testvéremet is. Hiányoznak a tanácsai, mindig a dolgok velejébe látott, mindezt olyan egyszerűséggel, hogy ettől is volt olyan hiteles. Hiányzik az, hogy büszke volt rám, ahogy megdícsért egy-egy sikeres vizsga után. Soha nem örültem egy-egy sikeremnek úgy, mint akkor, mikor megdícsért. Hiányzik az emberismerete. Nélküle félek a világban kissé. Ő tudta, ismerte az utat, én még nem. Hiányzik a szeretete, amit mindig éreztetett velem. Hiányzik Apa.