A történethez el kell mondanom, hogy Apukám több mint fél éve elhunyt, és sajnos Anya orvosi segítségre szorult, hogy feldolgozza a történteket. Ezt azért kell leírjam, mert a történetem egy olyan terápiás kezelés, ami nem lóghat csak úgy a levegőben. (Bárcsak úgy lenne, és az előzmények nem történtek volna meg, de ezellen sajnos mi halandók nem tehetünk semmit.)
Tegnap délutánra lettem behívva egy beszélgetésre, amin jelen volt Anya és a terápiás orvos is: Hideg Doktor Úr. Mint már a bemutatkozásból kiderült számomra, az orvos egy cseppet sem méltó a vezetéknevéhez, úgy üdvözölt, mint egy régi ismerősét. Néhány mondat után kezdett körvonalazódni számomra, milyen pszichológiai irányzatot képvisel. Mikor a beszélgetés közepén egy idézetet mondott Rogers-től, akkor majdnem kijött belőlem, hogy jól sejtettem, de szerencsére visszafogtam magam, és csak belül lelkendeztem. Rogers a humanisztikus pszichológia egyik legjelentősebb alakja. Az orvos módszere az egyszerűségétől olyan hatásos: néhány fehér lap, amire jegyzetel, minezt úgy, hogy mi is láthassuk mit ír éppen. Aztán irányított beszélgetés vette kezdetét, beszéltünk a problémákról, egymásról meg ilyesmi. Egy percig se bírált senkit, nem volt ez vallatás vagy ujjal mutogatás a másikra, egyszerűen csak a saját szavainkkal, gondolatainkkal szembesített bennünket, és elővetített néhány megoldást a jövőbe nézve, ami többnyire elfogadáson és bizonyos kölcsönös kompromisszumon alapul. Ennél persze sokkal-sokkal többről is volt szó, de itt csak ennyit említek. Félreértés ne essen, ez a dolog személyesen sokkal inkább érint, de a publikus része már más.
Szóval van itt egy doktor, aki alapjaiban változtatta meg az orvosok iránti hozzáállásomat, lehet hogy csak vele kapcsolatban, de ez akkor is pozitív dolog a számomra. Azok a jelzők, amivel eddig az orvosokat címkéztem fel, valahogy nem passzoltak erre az emberre. Már maga a beszélgetés is egy olyan négyzet alapú asztalnál zajlott, ahol a felek egyenrangúak voltak, és ez nemcsak a helyszínen, de beszélgetésben is megmutatkozott. Az orvos sokszor halkabban, bizalmasabban beszélt, megosztott velünk néhány szubjektív nézőpontját is (bizonyára nem véletlenül), és ha olyan mondandója volt, néha megérintette Anya kezét, ezzel is mutatva mennyire együttérez vele. Furcsa mód rám is figyelt, nem mint külső segédkező voltam jelen a terápiában, hanem részese voltam annak. Az orvos olyan megértést tanusított mindkettőnk irányába, hogy az döbbenetes. Meg az is, ahogy egy számunkra idegen ember képes rálátni a probléma gócpontjaira, mert ugye ő nem érintett a problémában abból a szempontból, mint mi, így képes segíteni, és elfogulatlanul átlátni a helyzetet.
Két órát tartott a beszélgetés, és egy percig se éreztem, hogy rövidíteni szeretné vagy menne már. El akart jutni egyik pontból a másikba, és rászánta erre a célra az idejét. Az a helyzet, hogy orvostól ilyen önzetlen gesztust még nem igazán tapasztaltam. Bár ez a munkája, engem mégis meglepett.
Visszatérnék a Rogers-féle humanisztikus pszichológiára, mert nagyon fontos dolognak tartom. Régen még, 2 féléves pszichológia tantárgyam hallgatása alatt úgy látszik nagyon is helytálló dolgokról beszélt Suplicz Tanár Úr, aki mellesleg az egyik tanár-példaképem lett főiskolai pályafutásom alatt. Szóval ő beszélt sokat a pozitív és a személyközpontú pszichológiáról. Akkor még csak mint egy lehetséges irányzat kezeltem ezt, és egy kicsit utópisztikusnak tűnt. Vannak bizonyos élethelyzetek, problémák, amelyek megoldása felé bizony ez a megfelelő út. Most a saját bőrömön is tapasztaltam, és örülök hogy ez a Rogers ilyen zseniális dolgokra jött rá.
Itt egy kis ízelítő ebből az irányzatból:
"Carl Rogers - Személyközpontú pszichológia
1. Elméleti megközelítés
A személyközpontú pszichológia abból indul ki, hogy “minden egyén önmagán belül olyan kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezik, melyek révén megértheti önmagát, konstruktívan megváltoztathatja létezési módját és viselkedését és ezek az erők legjobban bizonyos kvalitásokkal rendelkező kapcsolatokban szabadulnak fel” (Szenes 11. o.). A humanisztikus felfogás szerint a személy törekszik a belső folyamatok egységesítésére és az önmegvalósítás elérésére.
Rogers optimista világnézetéből következik, hogy szerinte az ember alapvetően jónak születik, csupán a környezet hatására visz véghez destruktív dolgokat. A direkcionális (a fejlődés során meghatározó pozitív vonal) tendenciát lehet torzítani, gátolni, teljesen azonban nem pusztítható el, csak ha magát a személyt semmisítik meg. Tehát az ember önállósággal, kompetenciával rendelkezik saját életében.
Az emberi személyiséget nyílt rendszerként fogja fel, azaz benne természetes fejlődési lehetőséget lát, melyet növekedési modellnek nevezett el Rogers. A kliens a terapeuta segítségével, de tulajdonképpen magától indulhat el ebbe a jó irányba, hiszen az ember célja a tökéletes, autentikus működés.
Az énkép a saját magunkról kapott információból alakul ki a másokkal való kapcsolataink és saját értékelésünk folyamán, amely az ember teljes élményvilágának, egész létének központi tényezője; ez befolyással bír a világ észlelésére, értékalkotásra és a viselkedésre. Az énkép állandóan jelen van, még ha nem is mindig tudatos. Rogers feltételezi, hogy a kliens önmaga legjobb ismerője, ezért kizárólag a tudatos ismeretekkel dolgozik; az énkép torzulásával nem foglalkozik, mivel a cél: az ember önmagához való viszonyának rendezése. Lelki zavarok kialakulásának és fennállásának központi mozzanata az inkongruencia (Egymásnak meg nem felelés), melynek okai az énkép eltérése az énideáltól illetve az élménytől (tapasztalattól). Ez az eltérés erősítheti az énképet és zavar esetén a szervezet szükségleteinek kielégítésére törekszik, melyek szembekerülhetnek a tudatos vágyakkal. Freud szerint ez az elfojtás mechanizmusát indítja meg; Rogers azonban úgy véli, hogy ez nem következik be szükségszerűen, és nem is marad meg feltétlenül tartósan. Mindössze annyit mond, hogyha az inkongruencia túl nagy, akkor az elhárítás összeomlik és szorongás vagy más emocionális zavar keletkezik.
2. A terápia
A terápia tárgya, hogy az ember önmagához való viszonya vagy a belső lelki folyamatok átdolgozásra kerüljenek. Mint a szemlélete, Rogers terápiája is azon alapul, hogy a kliens önmaga legjobb ismerője és az ember általában képes saját problémái megoldására. A terapeuta feladata ebben segíteni a kliensnek, nem vájkál, kutat, kérdez, nem értelmez vagy moralizál, nem ítélkezik, hanem egyszerűen melléáll, kísér, mintegy facilitál, serkent. Amíg a pszichoanalitikus a páciens történetét elemzi, hogy feltárhassa a tünet hátterét és megtervezze a gyógyítás lépéseit, addig a terapeuta elsősorban a bizalom és a biztonság légkörét alakítja ki, “mindössze” a kliens érzéseit tükrözi vissza, nem csupán verbálisan, hanem mély átérzéssel, empátiával.
Rogers kiemeli a terapeuta három fő facilitáló tulajdonságát: az empátiát, a feltétel nélküli pozitív elfogadást és a kongruenciát.
Az empátia segítségével lehetséges a helyzetet belülről, a problematikus ember oldaláról nézni anélkül, hogy a terapeuta ezáltal elveszítené önmagát vagy saját magát vinné bele a másikba. Ezt az empatikus megértést a személyközpontú pszichológusok különféleképpen alkalmazzák. Egyesek szerint jelezhetünk verbálisan, mellyel a beszélgetést úgymond direkt módon mélyíthetjük; másrészt azonban a mozdulatokra, testhelyzetekre, nonverbális attitűdökre reagálhatunk nonverbális válasszal. Néhányan hangsúlyozzák, hogy a beszélgetés során olyasmit kell megragadni, amit a kliens tudatosan érez és közölni kíván; a kevésbé konzervatívak a kliens tudatának éppen a szélén lévő dolgok finom érzékelésére teszik a hangsúlyt. Magát az empátiát ma a pszichoterápiás kezelés egyik eszközének tekintik a legtöbben, Rogers azonban úgy véli, hogy ez “önmagában gyógyító erő”.
Fontos a meleg, bizalmi attitűd, a feltétel nélküli pozitív elfogadás, amelyben elfogadjuk a klienst úgy, ahogy ő az adott pillanatban jelen van. A terapeuta nem marad semleges, hanem egyértelműen a kliens mellé áll. A pszichoanalízis érzelem- és indulatmentességet hirdet, mert mindkettő zavarhatja a kommunikációt és — maga a pozitív vélekedés is — torzítást idézhet elő. Rogers a feltétel nélküli elfogadásra irányuló szükségletet minden ösztönnél erősebbnek ítéli meg; ennek kielégítése során válnak feleslegessé a védekező mechanizmusok és nyílik meg az út a mélyebb rétegek felé.
A terápia folyamán meghatározó a terapeuta őszintesége, hitelessége, melyhez magasszintű önismeretnek kell kapcsolódnia és így alakul ki a kongruencia (egymásnak megfelelés), azaz “a terapeuta valódi, személyes kapcsolatba kerül kliensével … minél jobban el tudja fogadni azt, ami benne végbemegy és félelem nélkül azonosulni tud érzelmei teljes komplexitásával, annál kongruensebb” (Rogers, 183. o.).
Ez a három facilitáló tulajdonság természetesen csak akkor hatékony, ha eljut a kliens belső világába, ha ő maga is érzékeli ezeket és képes rájuk válaszolni: élményeiben és viselkedésében változást létrehozni.
Rogers a beszélgetés “vonatkozási keretében” a jelennel foglalkozik. Az analitikusok a múlt feltárásán keresztül a traumatikus élmények átdolgozásával, másképpen történő újraélésével gyógyítanak, itt azonban a leginkább előtérben lévő problémákon dolgoznak, amely ugyan kapcsolatban lehet egy korábbi — múltbeli — eseménnyel, de a kliens új módon tapasztalhatja meg önmagát a problémás területen.
A terápia során valódi párbeszéd alakul ki, hiszen minden közlésre van válasz és az érzelmek visszatükrözésével gátat vet az analitikus szabad asszociációs gyakorlatnak. Az analitikus rávezeti a pácienst, hogy nehézségei valamilyen tudattalan konfliktusban gyökereznek és ezek után igyekeznek ezeket hatékonyabb módú viselkedéssé átdolgozni. A személyközpontú terapeuták gyakorlatában a visszatükrözés révén válik a probléma nyilvánvalóvá, amely a klienst elgondolkoztatja, aki kezd fokozatosan felelősséget érezni önmagával szemben, kezd “beállítódni” hatékonysága fokozására. Egyesek ezt önnevelésnek, re-edukálásnak nevezik. A kliens nem azonosul a terapeutával, hanem az kísérője, társa ebben a “növekvő folyamatban”.
A terapeuta tehát kerüli a direktivítást, kérdezést. Különösen hosszabb terápia esetén fontos, hogy az előre- és hátralépések tisztázódjanak, melyben meghatározó az önvizsgálat és a személyes én megélésének tudatosítása. A folyamatosan fennálló kérdést, érzést ki kell fejezni; az ellenállást, esetleges negatív érzéseket nem kell átdolgozni, a terápia általában hagyja, hogy mindez megszűnjön. Megjegyzendő, hogy a terapeuta érzéseit, mint a saját érzéseit közölje és ne a másik emberről szóló meglátásként fejezze ki!
3. Értékelés
Hosszú idő telt el, amíg a pszichológia, a lélek tudománya, levált a filozófiáról és annak “spekulatív” gondolatait a lélekről a mérésekben maghatározott tudományos vizsgálat tárgyává tette. Freudnál és követőinél tér vissza az a gondolat, hogy az érzelmi zavarok, deviáns viselkedések mögött lelki problémák figyelhetők meg. Rogers túlhaladja ezt: maga a személy kerül a középpontba." (idézet Fazekas Andreától)
Mivel érdekel a pszichológia, és egy kicsit közelebb került hozzám, mint eddig bármikor (ez a tény annyira nem túl fényes pontja az ember életének), fontosnak tartottam írni róla. Ez is én vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése