... az én időmben. - Ez az életérzés most kicsit megérintett engem is. Vajon mondhatom-e egyáltalán így 24 évesen? Nem tudom. Most viszont lesz egy ilyen "bezzeg az én időmben"-es bejegyzésem, mert hogy ilyen is kell.
Megint vártam egy napot, hogy érzelmeim, elfogultságom egy kicsit lecsillapodjon, és ne legyek lázító. Remélem ez működni fog. Manapság a politika beette magát a társadalom minden rétegébe, az apró alkotóelemeibe: a családba, a barátságba. Ezzel találkozok az utcán, a tömegközlekedésen, a rádióban, tévében és egy ideje a nemzeti ünnepeken is. Ugye minden értelemes magyar honfitársam tudja, mit is ünnepelünk március 15-én?! Remélem. A kevésbé értelmesebbek talán már el is felejtették, pedig gyerekkorukban nekik is biztosan a fejükbe verték az iskolai ünnepségeken. Bezzeg akkor még más idők voltak. Akkor még ki lehetett menni a gyerekkel, magyar zászlót lobogtatva a Nemzeti Múzeumhoz, anélkül, hogy a rohamrendőrök vagy a mai un. "forradalmi ifjúság" ezt meg ne akadályozná. Bezzeg akkor még büszkén hordtuk a kokárdát, és mindenki tudta, miért is veszi fel. Mit jelképez, és mire/kikre emlékezünk vele kapcsolatban. Aztán jött az a jó régi választási kampányfogás, nem is tudom, hogy az emberek generálták ezt, vagy a nemmondommegmelyik párt, de a kokárda politikai jelképpé alakult. Hordták ezt a szimpatizánsok ha kellett, ha nem. Már februárban elkezdték, és le se vették a választások végéig. Na meg utána is. Akkoriban már előjött ez a rossz érzésem, ami tegnap is bennem volt, mikor a kokárdát hordtam. Egy gyors, ámde elnagyolt statisztikát végezve a tegnapi napról: talán csak minden 10. emberen láttam kokárdát. Lehet, hogy ez túlságosan is optimista eredmény volt. Talán még ennyi se. Gondolok most a közemberre, aki az utcán megfordult. Mivel mi tegnap kikerültük a belvárost, így nem láttam a nép hazafiasabb részét. De hallottam egy-két hírt. Az Origón ezt olvastam például:
"Volt könnygáz és Molotov-koktél, összecsapás a Baross utcánál, összefogásról és sikeres jövőről beszélő Orbán, tetteket kívánó Gyurcsány, vonulás a városban, háttérbe szoruló ünnep - sok minden törént március 15.-én. Este háromnegyed 11-ig tartott a fokozott rendőri készültség a városban, 24 embert előállítottak, páran megsérültek, egy rendőrnek meghúzódott a dereka."
Mi történt a megemlékezéssel? Hol maradt Petőfi, Kossuth és Jókai, csak hogy egy-két nevet említsek? Jött helyette a Viktor és a Feri, na meg az őket követő manipulált tömeg, akik nagyon hamar elfeljtkeztek arról, miről is szokás megemlékezni Március 15-én. (Tisztelet a kivételnek, remélem ilyen is van)
Nem akarok én fújolni, se lázítani, csak egyszerűen nemtetszésemet fejezem ki a magyar társadalom bizonyos megnyilvánulásaival szemben. Remélem néhány éven belül megváltozunk, lecsendesedünk és ismét tisztelni fogjuk a nemzeti ünnepeinket, mert attól félek, azok a gyerekek, aki ebben nőnek fel, a magyar ünnepeket eképpen rögzítik majd a buksijukban. Az ünnep, amikor otthon kellett maradni. Az ünnep, mikor a hírek tele voltak akciójelenetekkel. Az ünnep, amikor nem tudom már mit kell ünnepelni. A tüntetések ünnepe.
Az iskolai hagyományok néhány év-évtized távlatából mennyire megszépülnek! Persze akkoriban utáltuk őket. Unalmasak voltak, ha pedig szavalnunk kellett, feszültek. De megtanultuk, kik voltak az igazi(!) forradalmi ifjúság, miért harcoltak és miért emlékezünk rájuk.
Szeretnék ismét büszke lenni, hogy magyar vagyok. Szeretném, ha a társadalom kevésbé lenne érintett a politika témakörében. Persze a rendszert szidni mindig és mindenkor menő dolog volt, legtöbbször jogos is. Amikor gyerek voltam, sok politikai viccet hallottam, többségét nem is értettem. Ma ez a rendszer-ellenesség átalakult valami olyanná, ami egy cseppet sem vicces már. Divat lett hazaárulózni, divat lett hőbörögni, habzó szájjal ordibálni az utcán, kővel dobálni, Combinót foglalni... satöbbi. Sohasem voltam divatkövető, és most mégkevésbé.
Csak hogy befejezzem az elégedetlenkedésemet, mert túl sok ilyen bejegyzés van a blogomban, azért jót is írok: szép idő volt tegnap. Eljött a tavasz, rügyeznek a fák, bokrok, csiripelnek a madarak és Budapest ilyenkor kezd szépülni. Ha engedem, hogy ezek az apró szépségek elfeledtessék velem azokat a dolgokat, amik bosszantanak, akkor talán könnyebb, szebb lesz az életem, és kevesebb lesz a "bezzeg"...
Szerencsére például a Lánchídon és a Nemzeti Múzeumnál napközben rendes megemlékezést is tartottak, és ünnepelték, amit ilyenkor szokás. Sajnos már csak képeket láttam róla, de ez azért még reménnyel tölt el. Remélem ez a módja az ünneplésnek a jövőben is megmarad.
Megint vártam egy napot, hogy érzelmeim, elfogultságom egy kicsit lecsillapodjon, és ne legyek lázító. Remélem ez működni fog. Manapság a politika beette magát a társadalom minden rétegébe, az apró alkotóelemeibe: a családba, a barátságba. Ezzel találkozok az utcán, a tömegközlekedésen, a rádióban, tévében és egy ideje a nemzeti ünnepeken is. Ugye minden értelemes magyar honfitársam tudja, mit is ünnepelünk március 15-én?! Remélem. A kevésbé értelmesebbek talán már el is felejtették, pedig gyerekkorukban nekik is biztosan a fejükbe verték az iskolai ünnepségeken. Bezzeg akkor még más idők voltak. Akkor még ki lehetett menni a gyerekkel, magyar zászlót lobogtatva a Nemzeti Múzeumhoz, anélkül, hogy a rohamrendőrök vagy a mai un. "forradalmi ifjúság" ezt meg ne akadályozná. Bezzeg akkor még büszkén hordtuk a kokárdát, és mindenki tudta, miért is veszi fel. Mit jelképez, és mire/kikre emlékezünk vele kapcsolatban. Aztán jött az a jó régi választási kampányfogás, nem is tudom, hogy az emberek generálták ezt, vagy a nemmondommegmelyik párt, de a kokárda politikai jelképpé alakult. Hordták ezt a szimpatizánsok ha kellett, ha nem. Már februárban elkezdték, és le se vették a választások végéig. Na meg utána is. Akkoriban már előjött ez a rossz érzésem, ami tegnap is bennem volt, mikor a kokárdát hordtam. Egy gyors, ámde elnagyolt statisztikát végezve a tegnapi napról: talán csak minden 10. emberen láttam kokárdát. Lehet, hogy ez túlságosan is optimista eredmény volt. Talán még ennyi se. Gondolok most a közemberre, aki az utcán megfordult. Mivel mi tegnap kikerültük a belvárost, így nem láttam a nép hazafiasabb részét. De hallottam egy-két hírt. Az Origón ezt olvastam például:
"Volt könnygáz és Molotov-koktél, összecsapás a Baross utcánál, összefogásról és sikeres jövőről beszélő Orbán, tetteket kívánó Gyurcsány, vonulás a városban, háttérbe szoruló ünnep - sok minden törént március 15.-én. Este háromnegyed 11-ig tartott a fokozott rendőri készültség a városban, 24 embert előállítottak, páran megsérültek, egy rendőrnek meghúzódott a dereka."
Mi történt a megemlékezéssel? Hol maradt Petőfi, Kossuth és Jókai, csak hogy egy-két nevet említsek? Jött helyette a Viktor és a Feri, na meg az őket követő manipulált tömeg, akik nagyon hamar elfeljtkeztek arról, miről is szokás megemlékezni Március 15-én. (Tisztelet a kivételnek, remélem ilyen is van)
Nem akarok én fújolni, se lázítani, csak egyszerűen nemtetszésemet fejezem ki a magyar társadalom bizonyos megnyilvánulásaival szemben. Remélem néhány éven belül megváltozunk, lecsendesedünk és ismét tisztelni fogjuk a nemzeti ünnepeinket, mert attól félek, azok a gyerekek, aki ebben nőnek fel, a magyar ünnepeket eképpen rögzítik majd a buksijukban. Az ünnep, amikor otthon kellett maradni. Az ünnep, mikor a hírek tele voltak akciójelenetekkel. Az ünnep, amikor nem tudom már mit kell ünnepelni. A tüntetések ünnepe.
Az iskolai hagyományok néhány év-évtized távlatából mennyire megszépülnek! Persze akkoriban utáltuk őket. Unalmasak voltak, ha pedig szavalnunk kellett, feszültek. De megtanultuk, kik voltak az igazi(!) forradalmi ifjúság, miért harcoltak és miért emlékezünk rájuk.
Szeretnék ismét büszke lenni, hogy magyar vagyok. Szeretném, ha a társadalom kevésbé lenne érintett a politika témakörében. Persze a rendszert szidni mindig és mindenkor menő dolog volt, legtöbbször jogos is. Amikor gyerek voltam, sok politikai viccet hallottam, többségét nem is értettem. Ma ez a rendszer-ellenesség átalakult valami olyanná, ami egy cseppet sem vicces már. Divat lett hazaárulózni, divat lett hőbörögni, habzó szájjal ordibálni az utcán, kővel dobálni, Combinót foglalni... satöbbi. Sohasem voltam divatkövető, és most mégkevésbé.
Csak hogy befejezzem az elégedetlenkedésemet, mert túl sok ilyen bejegyzés van a blogomban, azért jót is írok: szép idő volt tegnap. Eljött a tavasz, rügyeznek a fák, bokrok, csiripelnek a madarak és Budapest ilyenkor kezd szépülni. Ha engedem, hogy ezek az apró szépségek elfeledtessék velem azokat a dolgokat, amik bosszantanak, akkor talán könnyebb, szebb lesz az életem, és kevesebb lesz a "bezzeg"...
Szerencsére például a Lánchídon és a Nemzeti Múzeumnál napközben rendes megemlékezést is tartottak, és ünnepelték, amit ilyenkor szokás. Sajnos már csak képeket láttam róla, de ez azért még reménnyel tölt el. Remélem ez a módja az ünneplésnek a jövőben is megmarad.
A képek innen:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése