Fiókok és puzzle-részletek

Reggel hatalmas dugó volt a Thököly-n, és szerencsémre pont olyankor, mikor nem siettem sehová. Jól is esett egy kicsit megpihenni a buszon és a gondolataimba burkolózni, mert elkaptam valami náthafélét, és kissé le vagyok most gyengülve. Szóval ültem a 73-mas buszon, és az emlékeimmel szórakoztattam magamat.
Amikor még nagyon kis lányzó voltam, volt egy szokásom, ez valamiféle asszociációs gondolat vagymi lehetett: mikor történt valami nagyon jó, vagy csak úgy egyszerűen jól éreztem magamat, és erre az érzésre máskor is emlékezni akartam, egy képzeletbeli kirakósjáték-darabkára rögzítettem az érzést, és beraktam egy picinyke fiókba. Tudom, hogy az emlékezés nem egy ilyen mechanikus művelet, de lehet hogy akkor még nem tudtam, és így rekontstruáltam az agyamban. Nem is erről szeretnék írni igazából. Csak azokról az érzésekről, ingerek összességéről: látványról, hangokról, illatokról, ízekről... stb. Elmesélek néhányat, mert olyan jó emlékezzek rájuk.

Az első, amin megpihentek a gondolataim még nagyon régen volt. Nagymamám erzsébeten lakott még, és sokszor töltöttem a hétvégéimet nála. Vasárnap reggel, mikor felébredtem, még maradtam egy kicsit az ágyban, a finom meleg toll-dunyha alatt, az ablakon lévő nagy-csíkos sötétítőn éppen annyi fény szökött a szobába, hogy megvilágítsa azt a kristálycsillárt, amit annyira szerettem nézni. Kint vadgalambok daloltak, éneküknél sokkal halványabban, a konyhából behallatszódott egy kicsit a rádió monoton zöreje. Fahéj-illat volt. Mama már kitette hülni a kedvenc tányéromba a tejbegrízt a konyhaasztalra, rajta a fahéj-cukor egyveleg ontotta magából az illatot. Ez az illat csalogatott ki mindig a finom puha ágyból. :)

A másik szép emlékem, ezt is egy fiókba csuktam, mert érdemes volt megőrizni a későbbiekben. A Karácsony. Az a pillanat, mikor már mindhárman az asztalnál ültünk: Apa, Anya és én. Az asztalon gőzölgött a halászlé, a tányérok és poharak csillogtak ugyanúgy, mint a szemek. A család egy kicsit lenyugodott, a gyertya lángja havány fénybe engedte csak a szobát kirajzolódni, illata pedig vegyült a halászléével. Nem hiszem, hogy akkor csak hárman voltunk. Ott volt a Szeretet is. :)

Mégegyet említek, ami nem is olyan régen volt. Tavaly nyáron Tolo-ban, az első komolyabb nyaralásunkkor Lacival. Ültünk az erkélyen, iszogattam a mézédes mazsolabort, a nap már lement a horizonton, talán ettől is kezdtek el annyira agresszívan ciripelni a tücskök. A tenger illatát az a kicsinyke szellő odarepítette hozzánk és ettől igazán boldog voltam. Kettesben Lacival.

Azt hiszem, ilyen élet-darabkákkal tele tudnám írni a blogomat, annyi van belőlük. Ezek talán csak nekem mondanak valamit, nekem olyan fontosak, hiszen én éltem meg őket. Másoknak talán kellemes mesék, vagy emlékeztetik egy saját, személyes emlékükre. Nem pakoltam mindegyiket fiókba, ez a kép csak néha jelent meg előttem kiskoromban. Úgy tűnik, a fiókba rakás már automatizálódott nálam, mint minden normális embernél. Ma viszont, a 73-mas buszon, a délelőtti dugóban, olyan szívesen nyitottam ki belőlük néhányat, megnézni, mit rejtenek. Nem is kell ezeket a puzzle darabkákat összerakni, önállóan is jelentéssel bírnak. Valószínűleg, ha összegyűjteném az összeset, kiraknám belőle az életemet. Ez persze lehetetlen, pusztán elmélet.

Olyan szívesen olvasnék én is ilyen emlékeket a ti életetekből. Kíváncsi vagyok, kinek-milyen felejthetetlen, ámde akár egyszerűségétől fogva annyira értékes emléke van, amit szívesen elővesz olykor, hogy gyönyörködjön benne. Várom a kommenteket. ;)