Ez már csak így marad, ahogy a mondás is szól: "Egyszer fent, egyszer lent". Most éppen lent. Nagyon szarul érzem magam és egy kicsit egyedül is a problémámmal, mert ebben most éppen senki sem tud segíteni: szilárdan megállni az életben. Könnyű volt a főiskolán, ott hozzászoktam a szabályokhoz, és ment minden a maga rendjén. Most elkezdett hiányozni az iskolapad. Tudom, hogy itt is meg fogom szokni a szabályokat, de most nehéz.
Bizonytalan vagyok, elsősorban magamban, a képességeimben, a döntéseim helyességén. Így utólag is előkerül, és még mindig agyalok rajtuk. Igen, ma először fogalmazódott meg a kérdés ténylegesen is a fejemben, amit megfogadtam, hogy az a bizonyos döntésem meghozatala után, már nem fogok előhozni. Szeretném is visszataszigálni a tudatalattimba, de már nem megy. Ez kattog a fejemben, mindahányszor valamit elrontok, vagy csak az esélyét is meglátom, hogy elronthatok. Nem tudom, hogy csinálják az igazán magabiztosak... Vajon tényleg ilyen könnyen veszik az akadályokat, vagy ez csak álca? Sokszor reménykedek az utóbbiban igen rosszindulatúan, csak hogy ne tűnjek olyan gyengének a saját szememben. Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, nem is szégyellem igazán, talán csak egy kicsit. De azzal meg mit érek?
Bosszant, hogy nem lehetek konkrét, bár már a blog elkezdése előtt is tudhattam: ezek az írások teljesen nyilvánosak. Nem is baj. Így legalább nem kerül sor személyeskedésre, legalábbis erre törekszem. Csak jó lenne úgy egészben leírjam, mi jár a fejemben, és az is jó lenne, a rájönnék, miért is lenne ez jó. Íme egy kibogozni való mondat... Na sebaj, láttunk mi már fűben nyuszit, előfordul ez nálam. Mint ahogy az is, hogy olykor-olykor leeresztek mint egy lufi, úgy érzem a világ összes baja a nyakamba zúdul, én vagyok a legszerencsétlenebb a világon, satöbbi..., aztán másnap, harmadnap meg arra ébredek rá, milyen szép is a világ, milyen alkalmas vagyok a szembe jövő problémák megoldására, és hogy mennyire haszontalan volt siránkozzak a legutóbb. Utálok is siránkozni. Mégis teszem. Minden hullámhegy előtt-után muszáj egy-egy hullámvölgynek is lennie, ettől hegy igazán az a hegy. Várom a következő emelkedőt, mert itt a tegnerszint alatt lenni nem túl vidám helyzet.
Bizonytalan vagyok, elsősorban magamban, a képességeimben, a döntéseim helyességén. Így utólag is előkerül, és még mindig agyalok rajtuk. Igen, ma először fogalmazódott meg a kérdés ténylegesen is a fejemben, amit megfogadtam, hogy az a bizonyos döntésem meghozatala után, már nem fogok előhozni. Szeretném is visszataszigálni a tudatalattimba, de már nem megy. Ez kattog a fejemben, mindahányszor valamit elrontok, vagy csak az esélyét is meglátom, hogy elronthatok. Nem tudom, hogy csinálják az igazán magabiztosak... Vajon tényleg ilyen könnyen veszik az akadályokat, vagy ez csak álca? Sokszor reménykedek az utóbbiban igen rosszindulatúan, csak hogy ne tűnjek olyan gyengének a saját szememben. Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, nem is szégyellem igazán, talán csak egy kicsit. De azzal meg mit érek?
Bosszant, hogy nem lehetek konkrét, bár már a blog elkezdése előtt is tudhattam: ezek az írások teljesen nyilvánosak. Nem is baj. Így legalább nem kerül sor személyeskedésre, legalábbis erre törekszem. Csak jó lenne úgy egészben leírjam, mi jár a fejemben, és az is jó lenne, a rájönnék, miért is lenne ez jó. Íme egy kibogozni való mondat... Na sebaj, láttunk mi már fűben nyuszit, előfordul ez nálam. Mint ahogy az is, hogy olykor-olykor leeresztek mint egy lufi, úgy érzem a világ összes baja a nyakamba zúdul, én vagyok a legszerencsétlenebb a világon, satöbbi..., aztán másnap, harmadnap meg arra ébredek rá, milyen szép is a világ, milyen alkalmas vagyok a szembe jövő problémák megoldására, és hogy mennyire haszontalan volt siránkozzak a legutóbb. Utálok is siránkozni. Mégis teszem. Minden hullámhegy előtt-után muszáj egy-egy hullámvölgynek is lennie, ettől hegy igazán az a hegy. Várom a következő emelkedőt, mert itt a tegnerszint alatt lenni nem túl vidám helyzet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése